Ki randizott Joszif Visszarionovics Sztálin-szel?

Joszif Visszarionovics Sztálin (oroszul: Иосиф Виссарионович Сталин ), született Ioszeb Beszarionisz dze Dzsugasvili (grúzul: იოსებ ბესარიონის ძე ჯუღაშვილი; Gori, 1878. december 18. – Moszkva, 1953. március 5.) grúz származású szovjet forradalmár és politikus, aki 1920-as évek végétől haláláig, 1953-ig vezette a Szovjetuniót. 1922 és 1952 között a Kommunista Párt főtitkára, 1941-től haláláig pedig miniszterelnök volt. Bár kezdetben kollektív vezetés részeként irányította az országot, végül az 1930-as évekre megszilárdította hatalmát, és diktátorrá vált. Sztálin a Kommunista Párt hivatalos ideológiáját marxizmus–leninizmusként határozta meg. Ennek az általa kifejlesztett változatát sztálinizmusként emlegetik.

Szegény grúz családban született Goriban, az Orosz Birodalomban. Sztálin a tifliszi teológiai szemináriumba járt, mielőtt csatlakozott a marxista Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárthoz. Bankrablások és más bűncselekmények révén gyűjtött pénzt Vlagyimir Iljics Lenin bolsevik frakciójának, és szerkesztette a párt újságját, a Pravdát. Többször letartóztatták, és többször száműzték. Miután a bolsevikok hatalomra kerültek az 1917-es októberi orosz forradalomban, Sztálin a párt legfelső vezető testületének, a Politikai Bizottságnak a tagja lett. 1922-től főtitkári pozícióját felhasználva átvette az egyszemélyi irányítást a párt szervezetei felett.

Lenin 1924-ben bekövetkezett halála után Sztálin megnyerte a vezetésért folytatott küzdelmet riválisai, köztük Lev Davidovics Trockij felett. Sztálin elmélete a szocializmus egy országban is lehetséges felépítéséről (ellentétben a marxizmussal) a párt ideológiájának központi elemévé vált. 1928-tól kezdődően a személyes irányítása alatt zajló ötéves tervek erőszakos mezőgazdasági kollektivizáláshoz, gyors iparosításhoz és központosított tervgazdálkodáshoz vezettek. Politikája hozzájárult az 1932–1933-as éhínséghez, amely milliók halálát okozta, többek között az ukrajnai holodomorban. 1936 és 1938 között Sztálin több százezer valós és vélt politikai ellenfelét végeztette ki a nagy tisztogatás során. Uralma idején becslések szerint 18 millió ember haladt át a Gulag kényszermunkatábor-rendszerén, és több mint hatmillió embert, köztük kulákokat és egész etnikai csoportokat deportáltak az ország távoli területeire.

Sztálin külföldön a Kommunista Internacionálén keresztül népszerűsítette a marxizmus-leninizmust, és támogatta az európai antifasiszta mozgalmakat. 1939-ben kormánya aláírta a Molotov–Ribbentrop-paktumot Németországgal, amelynek alapján hatalmas kelet-európai területeket vont az ellenőrzése alá. A második világháború során a hitleri Németország megszegte a paktumot, és 1941-ben megtámadta a Szovjetuniót. Sztálint és a Szovjetuniót támadás teljesen felkészületlenül érte. Az ország vezetője a németek rohamos előretörése idején tizenegy napig hallgatott, és csak ezután állt a nyilvánosság elé, és a háborús erőfeszítések élére.

A Vörös Hadsereg végül, Sztálin főparancsnoksága alatt, visszaverte a német inváziót, és 1945-ben elfoglalta Berlint, ezzel véget vetve az európai háborúnak. A Szovjetunió szovjet szövetséges államokat hozott létre Kelet-Európában, és az Egyesült Államokkal együtt szuperhatalommá vált, a két ország pedig a rivalizálás időszakába lépett, amelyet hidegháborúként ismerünk.

Sztálin vezette az országot a háború utáni újjáépítés és az első szovjet atombomba-kísérlet idején is. 1946–47-ben újabb éhínség sújtotta a Szovjetuniót, amely többszázezer áldozatot követelt. A nehézségekből Sztálin újra a belső elnyomás fokozásában kereste a kiutat. 1948-ban antiszemita kampányt indított, ami 1953-ra a (zsidó) orvosok összeesküvése elleni perekben csúcsosodott volna ki, azonban Sztálin 1953-ban agyvérzésben elhunyt.

Utóda végül Nyikita Szergejevics Hruscsov lett, aki 1956-ban a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán elmondott „titkos beszédében” elítélte Sztálin uralmát, és „desztalinizációs” kampányba kezdett.

A 20. század egyik legjelentősebb történelmi alakjaként Sztálin öröksége mélyen vitatott, de megítélése elsősorban negatív. Életében hatalmas személyi kultusz tárgya volt a nemzetközi marxista-leninista mozgalomban, amely a szocializmus és a munkásosztály bajnokaként tisztelte. Ezzel szemben vezetését széles körben elítélték a tömeges elnyomás és az ember okozta éhínségek miatt, amely szovjet állampolgárok millióinak halálát okozta. Az SZKP XX. kongresszusa után a Szovjetunióban ás a szocialista országokban Sztálin személyisége és politikája széles körben kritika tárgya lett.

A Szovjetunió 1991-es felbomlása óta Sztálin bizonyos fokú népszerűséget szerzett néhány posztszovjet államban (különösen Oroszországban és Grúziában), mint a korabeli szovjet gazdaság modernizálója és győztes háborús vezető, aki iparosított szuperhatalommá alakította a Szovjetuniót.

1949 és 1956 között Magyarországon is érvényesült Sztálin politikája és személyi kultusza Rákosi Mátyás és társai tevékenysége révén. A XX. kongresszus és különösen az 1956-os forradalom nyomán a magyarországi kommunisták is szakítottak a sztálinizmussal.